Hangtalanságba kapaszkodva...

Zengő, lágy dallamok szálnak a széllel.... üdvözlik a hajnalt csendességgel.
Mikor fátyolos tekintettel kitekint a bánat... csendben a könnyek lemossák a fátylat..
Kérdem én hol vannak a dalok amik választ felelnek?
Merre járnak kit keresnek?
Kit édesgetnek álomba...ki nevét suttogják fulladva?
Én elhagylak örökre téged, csak hogy tudd egyszer úgy is visszatérek...

különös...

Elhagyott játékok vagyunk mind!

Bizonyos dolgokat visszahívunk hálátlan gyermekként, de vannak amik örökre a padlás dobozkázának aljában végzik időtlen időkig...
Akad, hogy véletlen elő elő bukkan, de akkor a felismerés valami harmatgyenge csillogást sem táplál bennünk, hogy volt mikor olyan sokat jelentett számunkra..
Amikor vihar áztatta kicsiny házainkat, és esőcseppek táncoltak az ablaküvegen...üvőltve kiáltott a szél valami jobb után... a villámhad seregként kerítette hatalmába az égieket...
Volt egy társ, aki ha az ágy titkos zugába bújtattad, megvédett minden rossztól, harcott vívott a szívedért, de sokszor a gyermek lelkek kitépik a szeretett játék szívét, hogy aztán egy másikat ajándékozzanak meg szeretetükkel...
Porosodó játékok vagyunk, kicsit néha a lelkünk fel fel fénylik, amikor reményt lát egy egy cseppség szemében csillanni...
hát olyan rossz csecsebecse lennék? ennyire haszontalan, semmirekellő, aki mindig csak lelke fényét táplálta a szeretet tüzével?!

elmúlik....

És én azt akarom, hogy a szél, a tavaszi szél fújja át
a gondolataidat, azt, hogy az ujjad, mint egy virághoz,
a dolgokhoz ne menekülve, de szabadulva odakapjon,
szemed elkísérje egy ébredő bogár első próbaútját.
Azt akarom, hogy legyen kettőnknek egy pillanata,
melyben szólalnunk sem kell, mert egymáshoz beszélünk
a fák által s a teljes...

Gonosz lelketlenség!

Miért hívogat ennyire ez az álmatag szépség.... kísért bársonyos mosolyával.... átváltoztat démoni szörnyé ami rúgkapálva küzd....talán ellene vagy még inkább érte...azért hogy a valótlanságba veszhessen!